Van a kertészkedésnek egy vissza-visszatérő vágya: jó érzéssel tölti el az embert, ha olyan növényeket sikerül termesztenie, amelyek első pillantásra távolinak, egzotikusnak tűnnek, mégis megállják a helyüket a mindennapi körülményeink között. Az indiánbanán (Asimina triloba) pontosan ilyen. Aki egyszer megkóstolja a teljesen érett gyümölcsét, nehezen felejti el azt a különös, krémes állagot és vaníliás–mangós illatot, amely egészen más, mint amit a hazai gyümölcsfáktól megszoktunk. Közben maga a fa egyáltalán nem viselkedik érzékeny egzotikumként: ellenáll a téli fagyoknak, és a nyári melegben is magabiztosan növeszti hosszúkás, pálmaszerű leveleit.
A pawpaw Észak-Amerika keleti erdeinek világából érkezett hozzánk, ahol a folyók mentén kialakult nedves, humuszos talaj és a lomberdők szűrt fénye formálta a faj igényeit. A mi klímánk meglepően közel áll ehhez, éppen ezért az indiánbanán egyre több kertben kap helyet. Látványra ritkán tévesztik össze más hazai gyümölcsfajjal, de a kert hangulatát különös módon gyorsan átveszi.
A vonzereje nemcsak az ízében rejlik, hanem abban az érzésben is, hogy egy különleges növényt gondozunk. Olyat, amely egyszerre hoz trópusi hangulatot és mégsem kíván olyan kényes bánásmódot, mint a trópusi fajok többsége. A fa habitusa, ritmusa és a kertbe való beilleszkedése mind azt sugallja, hogy ez a növény jóval közelebb áll hozzánk, mint hinnénk.
Az indiánbanán természetes igényei
Az indiánbanán olyan talajt kedvel, amelyben van egy kis rugalmasság és elegendő élet. A humuszban gazdag, enyhén savanyú közeg nemcsak a gyökerek fizikai fejlődését segíti, hanem a tápanyagfelvételt is. A talajélet, a bomló szerves anyagok és a mikroorganizmusok működése együtt olyan közeget teremt, amelyben a növény természetes ritmusa felszabadultan érvényesül.
A víz szerepe sem elhanyagolható. Az indiánbanán eredetileg olyan területeken nőtt, ahol a talaj folyamatosan nyirkos, de sosem vizes. Ezt a hatást a kertben a mélyöntözés és a mulcsozás biztosítja a legjobban. A sekély locsolás nem jut el oda, ahol a gyökerek vizet keresnek, ezért a fa mindig annak örül a leginkább, ha ritkábban, de jóval mélyebbre ható öntözést kap. A nedvesség nem azonnal látszik a felszínen, hanem napokkal később, amikor a lomb élénkebbé, a levelek feszesebbé válnak.
A fényigény is érdekes kettősséget mutat. A fiatal növény még jobban érzi magát valamelyest szűrt fényben, hiszen a gyökérzete ekkor még nem képes olyan ütemben felvenni a vizet, ahogyan a nagy levelek párologtatnának. Ahogy azonban a gyökérzet megerősödik, az indiánbanán egyre inkább a napos helyeket kedveli. A gyümölcsök húsának édessége és aromája is mélyebb lesz, ha a fa több fényt kap, így a fény és a lomb összhangja a terméshozamban is megmutatkozik.
Így fog teremni az indiánbanán
Sokan gondolják elsőre, hogy az indiánbanánnál is hím és női fák váltják egymást, mint a kivinél. A valóság azonban ennél finomabb. A pawpaw virágai hím és női elemeket is hordoznak, csak éppen nem ugyanabban az időben működnek. Amikor a virág női része fogadókész, a hím rész még tétlen, később pedig fordítva. Ez a természetes időeltolódás az oka annak, hogy egy fa önmagát nem tudja megtermékenyíteni.
Ezért van szükség több fára. Két különböző genetikai háttérből származó indiánbanán virágporszerkezete más ritmusban működik, így képesek egymás virágait megtermékenyíteni. Ezt könnyen biztosíthatjuk, ha két különböző fajtát ültetünk, vagy két magoncot, hiszen a magról nevelt növények mindig eltérő egyedek. Ha valaki két azonos fajtát vásárol, például két ‘Sunflower’ oltványt, azok lényegében klónok, így a virágpor nem cserél gazdát hatékonyan.
A beporzást a kertben többnyire apró rovarok végzik, amelyek a virágok mély színére és sajátos illatára reagálnak. Előfordul, hogy kevés a természetes beporzó, különösen hűvös tavaszokon. Ilyenkor finoman, egy puha ecsettel át lehet segíteni a virágport egyik virágról a másikra, de a legtöbb esetben a két fa jelenléte már önmagában elegendő ahhoz, hogy a beporzás biztosított legyen.
Az indiánbanán gondozása
Az indiánbanán a kertben nem sürget semmit. A fejlődése egyfajta csendes, nyugodt ritmusban zajlik, amelyhez a kertész is könnyen alkalmazkodhat. A mély gyökérzet miatt a száraz időszakokat is átvészeli, de a nagy levélfelület miatt a tartós vízhiány gyorsan meglátszik a lombon. Amikor a levelek finoman lelágyulnak, és a hajtások veszítenek tartásukból, az mindig annak a jele, hogy a talaj nedvességtartalmát érdemes pótolni.
A tápanyag-utánpótlás leginkább tavasszal fontos. Ilyenkor a talajba forgatott komposzt nemcsak tápanyagot biztosít, hanem a talajéletet is beindítja, amely a gyökérzóna hosszú távú egészségének alapja. Az indiánbanán nem igényli a rendszeres metszést, koronája magától is harmonikusan alakul. Ha mégis szükséges az alakítás, a tél végi nyugalmi időszak a legalkalmasabb erre.
A gyümölcsök érésének folyamata lassan indul, majd hirtelen gyorsul fel. Amikor a nyár vége közeledik, a gyümölcsök súlya alatt az ágak kissé meghajlanak, és a korábban feszes héj puhává válik. A pawpaw akkor adja a legtöbbet, amikor már szinte magától lehullana: ez az a pillanat, amikor a hús krémessé, az aromák pedig igazán gazdaggá válnak.
Igazi élményfa, amely hosszú éveken át ad örömöt
Az indiánbanán olyan növény, amely lassú, de biztos ritmusban találja meg a helyét a kertben. Aki helyet ad neki, nem csupán egy különleges gyümölcsfát kap, hanem egyfajta hangulatot is, amelyet a nagy levelekből összeálló árnyék, a halk, finom mozdulatok és a késő nyári gyümölcs illata határoz meg. A pawpaw nem követel sokat, inkább azt várja, hogy megfigyeljük és megismerjük. Ha ez megtörténik, a növény hosszú éveken át hálásan és bőséggel viszonozza a figyelmet.
